Valamikor, a 90-es évek elején, az akkori robinsonok eljutottak Leningrádba, vagyis a Szovjetúnióba. Ma már Szentpétervárnak hívják a várost és közben Oroszország lett a Szovjetúnióból. A lényegen nem változtat. Az ottani úttörők, a pionírszövetség jóvoltából utazhattunk. A történet az első Robinson táborban kezdődött. Írtunk a nagyhatalmaknak levelet, mindegyiknek saját nyelvén. A békére szólítottunk fel. Ezeket héliummal töltött lufikra kötöttük, és útnak engedtük. Nem vártunk semmit az akciótól, csupán érdekes és jó érzés volt azon elgondolkodni, hogy vajon mi lehet a céduláinkkal. Egyszer csak jött az üzenet Józsi bácsinak, hogy a Szovjetúnióból keresik. Akkor még a telefon úgy működött, hogy minden hívás egy emberek által vezérelt  központon ment keresztül. Szóltak, hogy menjük. Kérdezték, kell-e tolmács. Józsi bácsi jól beszél oroszul, így nem kellett. A lényeg: az ottnai úttörőszövetség volt a vonal végén, és elmondták, hogy kaptak tőlünk egy levelet. Szinte megdöbbentünk. Eljutott több ezer Km-re az üzenetünk és meghívtak minket.

A vasútállomáson

Napokig egyeztettünk ( nagyon izgultunk ) a MÁV-val, hogy honnan és mikor indul a vonatunk Leningrádba. Többször is elmondták: Budapest Nyugati pályaudvar, ekkor és akkor. Szóval ott voltunk, de gyanús volt, hogy még nem áll bent a szerelvény. Rákérdeztünk még egyszer, igen innen indul. Na, aztán kiderült, hogy a Keletiből, és alig van időnk. Hátizsákokkal fölszerelkezve lóhalálában vágtattunk át a városon. A csapat egyik fele taxival, a másik metróval. Odaértünk, de már az út kezdete is kalandos volt.

A vonaton

Hálókosics vagonokkal utaztunk, hiszen 2 vagy 3 napig mentünk. Természetesen itt is kalandok sorát éltük át. Kezdtük azzal, hogy a hálókocsikban nem lehettünk volna együtt, mert össze-vissza szóltak a jegyek, de valahogy, már nem emlékszem, megoldottuk. Mindenkin volt egy nemzetiszínű szalag, amivel megjelöltük egymást. Minden kocsiban volt egy teafőző, aki szamovárban főzte a teát és ellátta a kocsit, pénzért. Elkunyerálta tőlünk az egyik szalagot, de ennek fejében annyit ihattunk ingyen, amennyit csak akartunk. A szovjet határnál utasokkal együtt felemelték az egész vonatot. Szovjetúnióban ugyanis szélesebb volt a sínek nyomtávja, ezért ki kell cserélni a kerekeket.

Leningrádban

Csodálatos város. Szállásadóink szép programokat szerveztek nekünk, még a finn határ közelébe is elvittek minket egy úttörőtáborba. De minden nevezetes palotába és múzeumba is elmentünk. Még Gagarin kabinját is láttuk, amellyel visszaérkezett a földre. Csodálatos napok voltak egy csodálatos helyen. Legtöbbünk akkor járt először külföldön, pláne ilyen messze.

Hazafelé

Kiderült, hogy nincs vonat, de haza kell mennünk. Józsi bácsiék egy Madarasról elszármazott családnál laktak, ők igen befolyásosak voltak. Egy-két telefon és benyögte: repülővel megyünk haza. Leesett az állunk. Soha nem repültünk. Nagy lett az izgalom. Pláne, mikor kiderült, hogy mi igazából diplomata gyerekek vagyunk. Józsi bácsiék szállásadója ezt adta be a hatóságoknak. Ennek következménye volt, hogy azzal a géppel mehettünk, amelyik tartaléknak volt beállítva, de nekünk ugye nem lehet ellent mondani, diplomaták vagyunk.

A repülőn

Jött az ötlet, hogy szeretnénk megnézni a fülkét. A sztyuárdesz hallani sem akart erről. Aztán mondtuk neki, hogy ne feledje, diplomaták vagyunk. Egyszer csak a pilóta bemondta, hogy a diplomaták bemehetnek a fülképe, és még dedikálták is a pilóták a fejtámlánkon lévő leszedhető védőterítőt.

A repülőtéren

Ismét meglepetés ért minket. Megtudták a szülők, hogy repülővel megyünk, ezért busszal feléjöttek értünk. Senki nem tudott róla. Ők meg arról nem, hogy különjárattal jövünk, ezért már el voltak kenődve, amikor a rendes járatról nem szálltunk le. Szóval, nagyon élvezetes út volt. Mondanom sem kell, hogy legközelebb ők jöttek el hozzánk és olyan kapcsolat alakult ki a gyerekek között, hogy sokan nem akartak haza menni. Szóval, rengeteg élményt gyűjtöttünk a leningrádi kapcsolat jóvoltából.