Egy országos pályázaton két robinson is a dobogóra állhatott. Elhoztuk az első és a harmadik helyet. Több ezer forintos könyvcsomagot kaptak. Három pályázatot küldtünk be, és bár az egyik nem fért be az első háromba ( vagy nem akarták, hogy a többiek elkeseredjenek ), az is nagyon jó lett. Mindhárman a Robinson Táborról írtak. Nem volt nehéz dolguk, mert erről a táborról csak jót lehet írni és rengeteget. Itt van mindhárom fogalmazás.

Vinkó Vivien I. helyezett

Amikor befejeztem az általános iskola első osztályát, életem nagy csalódásán is túl voltam már, elvált szüleim közölték velem: befizettek a madarasi Robinson tábor második turnusára. Tábor. Számomra nem jelentett sokat ez a szó. A családban én vagyok a legidősebb gyermek. Amíg kicsi voltam, apuék nem igen meséltek nekem tábori élményeikről, ha voltak egyáltalán táborban. Amikor megszületett a kis tesóm, nemsokára el is váltak a szüleim, úgyhogy inkább más dolgokról beszélgettünk a családban. Alig vártam a nyarat, nehezen múltak a napok, míg-nem elérkezett a tábori megbeszélés időpontja. Sok új dolgot hallottam a táborról, úgyhogy még jobban vártam, hogy elérkezzen a táborba indulás időpontja. Igaz, most már egy kicsit féltem is tőle. Főleg, amikor egyre vészesebben közeledett az indulás ideje.

A tábor a falunk határában van. Félórás kerékpározás után kanyarodtunk le a kövesútról. Iz-gatottan kalapált a szívem, ahogy tekertünk az erdei úton. A madarak szépen csiripeltek. Egy-szer csak zeneszó ütötte meg a fülem. A zene egyre hangosabb lett. Egy tábla előtt találtuk magunkat, amire érdekes betűkkel volt felírva: Robinson bázis. Ahá, erről mesélt nekem a tanító néni! És lám, kit láttak meg először szemeim? Ibolya nénit (ő a tanítóm). Rossz már nem lehet, ha ő is itt van. Tőle csak jót kaptam eddig, most sem fog becsapni. Kézen fogott és a sok színes sátor között bevezetett a táborba. Már mindenütt gyerekek szaladgáltak, vidáman nevetgéltek. Ibolya néni után egy másik kedves ismerőst is üdvözölhettem, Józsi bácsit. Őt is ismerem, tanít, meg Csillebércen is voltam vele. Azt hittem, én jöttem utoljára, hogy elkés-tem. De nem, később is csak özönlött a sok biciklis gyerek. Egy idő után összehívtak bennün-ket és együtt bejártuk a tábort. Sok olyan dologgal találkoztam, ami otthon nem volt, vagy ha volt, hát az másként nézett ki. Minden olyan sejtelmes volt. Meg olyan muris. Ibolya néni azt mondta, azért kapta a nevét a tábor Robinsonról, mert valamikor ez a hely is olyan rideg volt, mint amilyen helyen az a hajótörött is letáborozott. Igaz is, a tábor közepén ott volt a homok-ba fúródva egy cölöpcsónak. Csak persze sokat fejlődött a hely, gondolom azért, hogy a gye-rekeknek is tetsszen. Szóval, volt ott minden. Már az csuda klassz volt, hogy sátrakban alud-tunk. Többnyire hárman voltunk egy Igluban. Ebédlőszín alatt ettünk, Ibolya néniék sokat főztek. Stúdió sátor is volt. Szerintem több minden volt abban a sátorban, mint a kultúrházban suli buli idején. Érdekes volt a zuhanyzó, meg minden. És a programok! Annyi mindenről le-hetne beszélni! Minden tetszett. Most láttam először tábortüzet. Milyen hatalmas lángokkal égett! Aztán nemcsak kerékpáron, de gyalogosan is túráztunk. Nem gondoltam volna, hogy a táborban is kell tanulnunk. A stúdióban számítógép is volt, egy nagy kivetítőn madarakat néz-tünk, meg minden. Jó volt, a suliban is hasznát veszem majd, amiről tanultunk. Élveztem a reggeli tornát, egész más volt mint a suliban. Otthon pedig egyáltalán nem tornáztam ébredés után. Ja, és nem volt takarodó! Mindenki akkor feküdt le, amikor akart. Gondoltam, én is majd csak otthon alszom, de azért a sok fárasztó program után minduntalan elaludtam. Na, majd jövőre, akkor nagyobb leszek! Egyetlen nap sem unatkoztunk, mert hol a katonák jöttek vendégségbe, hol a rendőrök, meg a tűzoltók. Mindenféle bemutatót láthattunk. Hogy fogom én mind ezt szeptemberben elmesélni a barátnőimnek? Nem szeretnék semmit sem elfelejteni, mert minden nagyon jó volt. Azt is élveztem, hogy reggelente azt a ruhám húzhattam fel, amit akartam, meg akkor öltöztem át, amikor gondoltam. Nem parancsoltak a mamámék. Az egész tábor ideje alatt nem is vágytam haza, nagyon jól éreztem magam. Igaz, időnként megijedtem, hogy majd nem tudom teljesíteni azt, amit a kolóniavezetőm, meg az ifivezetőm mond. De ki-csi létemre én is átkerekeztem Bácsalmásra és egy cseppet sem fáradtam ki. Életemben elő-ször ebédeltem étteremben. Apuék mindig csak ígérték, hogy egyszer majd elmegyünk a strandra, de valamiért mindig elmaradt. A táborból busszal vittek el bennünket Mórahalomra, ahol rengeteg medence volt, meg minden. Csuda izgi volt. És mint minden jónak egyszer vé-ge lesz, a tábornak is. És amikor zenére lehúzták a tábor zászlaját, elsírtam magam. Annyira, de annyira jól éreztem magam! Már akkor megfogadtam, jövőre is jövök, és mint az új barát-nőm, én is mind a két turnusban maradok. Mert az a számháború isteni volt. Meg minden.

Fülöp Daniella III. helyezett

Amikor kijártam az elsőt, anyu azt mondta, a nővéreddel táborba mész. Egyáltalán nem örül-tem neki, mert tudtam, a táborban nem számíthatok rá, ugyanis köztünk nagy a korkülönbség, ő már gimis volt. Szerencsémre az almási unokatesóm is a táborban volt, így könnyebben tel-tek a napok. Persze jól éreztem magam, de otthon azt mondtam, nem akarok visszamenni a második turnusba, hiába lesz ott a tesóm is. Ő már ifivezető volt ekkor. (Az első és a második turnus között van két nap, a táborvezetők ilyenkor rendbe szedik az elhasznált tábort.)

A következő évben már én kértem, hogy maradhassak mind a két turnusban. Mert rájöttem, csudajó buli ez a Robinson tábor. Hiába könyörögtem, nem engedtek el, csak az elsőbe. Azért a második turnusban is ott voltam mindennap, ha nem is mint táborlakó. Mert kibicikliztem a programokra.

Az idén nyáron már mind a két turnusban ott akartam lenni. Anyám a félévi bizonyítványom látva az év végi eredményemtől tette függővé, hogy egy vagy két turnusra fizet be. Hajtottam, mint állat, nehogy már csak egy turnus lakója legyek! Mert most már tényleg meg is tetszett az, ami a táborban folyik. Józsi bá’ az osztályfőnököm is, meg a Robinson úttörőcsapat veze-tője is egyben. Mindent elolvastam a robinzon faliújságról és mindenhová elmentem Józsibá-ékkal. Magam nem mertem jelentkezni a csapatba, alig vártam, hogy valaki megszólítson. Végre ez is bekövetkezett. Boldogan mondtam igent a csapattagságra. Most már jogosnak vet-tem, hogy én is ott lehetek a madár lesen, a kerékpártúrákon, meg ahová a csapat ment. Józsi ’bá azt mondta, a csapat tevékenységének a csúcsa a tábor. A tábor, amit én is megszerettem. Már most tudom, én is Gabi nyomdokaiba akarok lépni. Ha eljön az ideje, én is ifivezető le-szek. Meg kolóniavezető, mint most a nővérem. Ő már elmúlt húsz éves, de nem tudja elkép-zelni az életét a tábor nélkül, mert én sem.

Nyár végén, vagy éppen ha kedvünk van rá, minduntalan megnézzük a nyáron készült DVD-t, ami a táborban és a Nomádon készült. (A Nomád az, amikor a táborozás végén a táborveze-tőség kisbuszokkal bejárja a környező tengereket.) Ilyenkor mindig fel vagyok villanyozva.

Szóval, elérkezett az év vége. Izgultam, hogy miként alakul a bizonyítványom. Amikor rám került a sor, majdnem leejtettem a bizonyítványomat, amikor lapozni kezdtem. Boldogan sza-ladtam anyuhoz, mert javítottam, meg lesz a két turnus!

Kislány létemre magam is ott voltam a táborépítésnél. Hordtam, vittem a kisebb dolgokat. Én is ki akartam venni a részem a munkából. Jólesett, hogy a felnőttek ebben is számítottak rám. Alig akartam elhinni, hogy mind a két hetet a táborban tölthetem. A kolóniatársaim időnként lazítani akartak, de én nem húztam ki magam semmiből sem. Még a hatalmas ágakat is von-szoltam a tábortűzhöz. Olyan érdekes ez a tábori élet. Ez is közösség, ha rövid időre szól is. És szégyen ide vagy oda, de sokkal jobb közösség ez, mint az iskolai. Az is egy jó közösség, hiszen óvodás korunktól együtt vagyunk. De az iskolában más a helyzet. Az kötelező, nem úgy, mint a tábor. És a kötelező dolgokat nem mindenki kedveli. A tábor egészen más. Oda csak olyan gyerekek jönnek, akiknek tetszik ez az életmód. Meg az, amit ott csinálunk. Igaz, itt is azt mondják, a takarodó nem kötelező, de a programokon való részvétel igen. Hiszen azért jöttünk! A suliban az még sosem jutott eszünkbe, hogy versenyezzünk a párhuzamos osztállyal a tanulmányi sikerekért. De itt, a táborban mindig szorítunk, hogy a mi kolóniánk jobb legyen a másikétól. Itt, a táborban tudja meg az ember igazán, hogy mi az a közösség, a csapatmunka! A táborvezetőség minden alkalommal azt mondja, itt mindenki egyért, egy mindenkiért cselekszik. Ez annyira igaz, hogy amikor vége a turnusnak, sokkal jobban összeszokunk, mint az isiben egy év alatt. Sírva köszönünk el egymástól. A második turnus végén sincs ez másként. Sírunk a búcsúzáskor, nem úgy mint az iskolában a tanév végén. És alig várjuk, hogy a következő nyáron valamelyik turnusban újra együtt táborozhassunk. Akár egy kolóniában, akár külön, de egy táborban. A madarasi Robinson táborban. Mert kell egy jó csapat, amit én végre megtaláltam. Már most tudom, az iskolai tanórákon néhány dologban előbbre leszek a társaimtól. Mert a táborban több idő jut a megfigyelésekre. Bárminek is köszönhetem, hogy belekóstolhattam a tábori életbe, nem bánom, hogy belevágtam.

Gugán Vivien

Koromat tekintve már öreg róka lehetnék a táborozásban, de nem, makacsságomnak köszön-hetően csak pár éve ismerkedtem meg a táborozás örömeivel. Egyke lévén a szüleim rám hall-gattak, elhitték nekem, hogy a tábor az egy szükséges rossz, ahová a szülők kényszerből dug-ják be gyerekeiket. Aztán amikor anyu bekerült a szülőotthonba, más megoldás nem lévén, magam is a madarasi Robinson tábor lakója lettem…

Hála a későn érkező öcsémnek, hetedik osztályos koromban jöttem rá, miről is maradtam le. A Robinson tábor az egy fogalom Madarason és a környéken. Magam is megtapasztaltam azt, amit iskolástársaim meséltek. Mint kamasz lány, először idegenül léptem be a sátrak közé. Miután megalakultak a kolóniák, a társaim szemében – koromat tekintve – az volt a legtermé-szetesebb, hogy közülünk én képviseljem őket a tábortanácsban. Féltem ettől a megbízatástól, de amit az első megbeszélésen tapasztaltam, tudtam, nem lesz baj. Gyorsan beilleszkedtem a csapatba. Olyan különleges érzések kavarogtak bennem, hogy azonnal sajnáltam, milyen bo-lond is voltam akkor, amikor tiltakoztam a táborozás ellen. Hihetetlenül gyorsan elszállt az első turnus. Semmit sem tudnék kiemelni mi az, ami megfogott a táborozásban. Maga a tábor, a hangulata, az „íze”. Izgultam, hogy anyuék vajon elengednek-e a második turnusra is.

A Robinson tábor második hetében már úgy helyezkedtem, hogy engem jelöljenek a tábor-tanácsba. Sikerült. Az ifivezetők minden mozdulatát lestem, ittam, mert tudtam, a nyolcadik után magam is ifivezető szeretnék lenni.

A következő nyáron az első turnusban már ifitanonc voltam. A második hetet mint avatott ifi kezdtem. Az első táborozás alkalmával különös barátnőt kaptam a tábortól: Barbit, magyar és afrikai szülők gyermekét. Irigykedve nézett mindig rám, mérges volt, hogy egy évvel fiata-labb nálam és még nem lehet ifivezető. Szívbéli barátnőmmel alig vártuk 2006 nyarát. Én ifi-vezetőként, ő meg tanoncként nézhet a táborok elé.

Elérkezett a várva várt nyár, de sajnos nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztük. Barbit Belgiumba küldték a szülei nyelvet tanulni. Úgy döntöttem, ha ő nem jön a táborba, akkor én sem. Nem is jelentkeztem, sőt jeleztem is, hogy ne számítsanak rám, mert ezt az évet kiha-gyom, nem táborozok.

Beindult a táborépítés. Kibírtam, az első napon még nem látogattam ki az épülő táborba. Az-tán alig vártam, hogy reggel legyen, kerékpárra pattantam és kikerekeztem, hogy legalább körülnézzek. Magam is bekapcsolódtam a táborépítésbe. A következő napon is rohantam ki. Legközelebb már engedélyt kértem a táborvezetőtől, hogy kint aludhassak. Aztán SMS-t küldtem a szüleimnek, hogy nem megyek haza, hozzák ki a cuccomat, meg a tábori költsé-geket. Éjjel sírtam, hogy nem lehetek ilyen hülye, kihagytam volna azt, amire már alig vár-tam.

A mi kolóniánkba is került ifitanonc. Sokat nevettem rajta, milyen ügyetlen. Hát persze, hi-szen zöldfülű, kis kezdő. Azt hitte, az ifivezetői munka ugyanolyan könnyű, mint táborlakó-nak lenni, a készbe ülni… Én, a „tapasztalt” öreg mindenhová magammal cipeltem, útbaigazí-tottam ebben a nehéz, de szép munkában. Mellettem állt mosogatás közben is, a kezemből vette ki az öblítésre váró edényeket. Este pedig velem került őrségbe. Sokat beszélgettünk. Aztán megfogta a kezem. Nem azért, mert féltem, hanem mert a társam fiú volt. Újra érdekes érzések kavarogtak bennem. De ezek olyan édes érzések voltak. Ilyent még tényleg nem éreztem eddig. Egy kitaposatlan, ismeretlen út nyílott meg előttem: a szerelmesek ösvénye.

A turnus végén sírva köszöntem el társaimtól. Martin nyakába borultam, hiába kért, marasztalt a következő hétre is. Szívem szerint maradtam volna, de más vállalásomnak is ele-get kellett tennem. Ha minden úgy alakul, a táborbontásra még visszajövök!

Naná, hogy úgy alakítottam a dolgokat, hogy a turnus utolsó két napjára még visszaérjek. Nemcsak a tábor hangulata vonzott, de a szerelmem is várt rám. Csodálatos, soha nem érzett órákat töltöttünk együtt.

A tábor befejeződött, de mi már közösen várjuk 2007 nyarát, a Robinson tábort. Ezúttal különös ajándékot kaptam a tábortól: a szerelmet. Boldog vagyok!

GRATULÁLUNK!!!!